2011. 06. 05.
Szombat: A legfelsőbb szinteken
Kopoltyúval nehéz utazni. Így nincs is kedvem kimenni a Szép verses dedikálásomra. Fura, hogy terveztem egyáltalán, az elmúlt 6 évben 50-60 szereplésre mondtam nemet. És nem csak a kopoltyú miatt. De mindenért kárpótol a 82. könyvhét szenzációja: az Írók Boltjában állítólag Betű Endre odament Spiró Györgyhöz, s udvariasan megkérte, hogy hozzon neki a kosárkájába pár könyvet, mert azokat neki nagyon meg kell vennie.
Loholnom kell, randim van egy mai manóval. Mégis felveszem a mobilt, hogy meghallgassam 32 évem leggyakoribb mondatát: "Péter, soha nem tudom, mikor beszélsz komolyan". Mintha először hallanám, úgy húzom el a szám. (Második leggyakoribb: "Miért mosolyogsz?")
A JAK Piknik Hercsel Adél arany fejpántos szervezésében tiszta Amerika, fotók és versek, hideg és forró tálak. Vizuális zuhany. Bárányok és osztrigák. Teltház. Játék és muzsika. Zsibongás. Hank Moody is benéz.
A színpadon Deres Kornélia, Ellis és Plath törvénytelen lánya. Egy kicsit Dexter húga és a legnagyobb apázó is talán. Fölolvas. Szöges szavain egy apa térdel. Őt követi Márkus András, kolozsvári orgiákról mesél a halvérű pestieknek. Aztán Pomázi Adél folytatja a sót. Szóba is kerül, hogy itt mennyi az Adél. De hát valahol mindnyájan Adélok vagyunk. Végül Szabó "Francica" Marcell ont monoton bút konokon és fájón. Mellettem egy tisztes matróna felkiált: Tiszta Bobbie Ewing a kicsike! S bőszen veti a keresztet. Mind el is alélunk.
Aztán megtöltünk egy pincét, pont úgy, ahogy paprikát kell sötétséggel. Ha két lábra állok, 193 vagyok, de itt van nálam egy magasabb, ettől víg leszek, koccintunk is az égre.
Az éjszaka utolsó állomása a Vörösmarty tér. Baj nem érhet, hiszen mindig van nálam fokhagyma és szenteltvíz. Csak a legkíméletlenebb bulisták vannak jelen, már mindenki svéd és fényes a maga módján. Borokat kóstolok, de elfelejtem kiköpni. A színpadon a zongora mögött Alekosz kornyikál a legfelsőbb szinteken, felkér egy mai manó, ropjuk a táncot, ropognak a hársfák. Elképzelem, hogy fehér fityulában tolnak be puha nővérek a műtőbe. Előbb lefotózzák az agyam: mosolyog is, azt mondja, csííz. Aztán a doktornő mindent kivág belőle, ami fáj.
Loholnom kell, randim van egy mai manóval. Mégis felveszem a mobilt, hogy meghallgassam 32 évem leggyakoribb mondatát: "Péter, soha nem tudom, mikor beszélsz komolyan". Mintha először hallanám, úgy húzom el a szám. (Második leggyakoribb: "Miért mosolyogsz?")
A JAK Piknik Hercsel Adél arany fejpántos szervezésében tiszta Amerika, fotók és versek, hideg és forró tálak. Vizuális zuhany. Bárányok és osztrigák. Teltház. Játék és muzsika. Zsibongás. Hank Moody is benéz.
A színpadon Deres Kornélia, Ellis és Plath törvénytelen lánya. Egy kicsit Dexter húga és a legnagyobb apázó is talán. Fölolvas. Szöges szavain egy apa térdel. Őt követi Márkus András, kolozsvári orgiákról mesél a halvérű pestieknek. Aztán Pomázi Adél folytatja a sót. Szóba is kerül, hogy itt mennyi az Adél. De hát valahol mindnyájan Adélok vagyunk. Végül Szabó "Francica" Marcell ont monoton bút konokon és fájón. Mellettem egy tisztes matróna felkiált: Tiszta Bobbie Ewing a kicsike! S bőszen veti a keresztet. Mind el is alélunk.
Aztán megtöltünk egy pincét, pont úgy, ahogy paprikát kell sötétséggel. Ha két lábra állok, 193 vagyok, de itt van nálam egy magasabb, ettől víg leszek, koccintunk is az égre.
Az éjszaka utolsó állomása a Vörösmarty tér. Baj nem érhet, hiszen mindig van nálam fokhagyma és szenteltvíz. Csak a legkíméletlenebb bulisták vannak jelen, már mindenki svéd és fényes a maga módján. Borokat kóstolok, de elfelejtem kiköpni. A színpadon a zongora mögött Alekosz kornyikál a legfelsőbb szinteken, felkér egy mai manó, ropjuk a táncot, ropognak a hársfák. Elképzelem, hogy fehér fityulában tolnak be puha nővérek a műtőbe. Előbb lefotózzák az agyam: mosolyog is, azt mondja, csííz. Aztán a doktornő mindent kivág belőle, ami fáj.
