Jött a sürgöny: Át kell menni Pestre, pedig Kelenföldön lakni világnézet. Szóval nem szívesen lépem át a Limest. Barbár táj barbár szóra kapatja szám.

Indulás előtt lenyírom a körmeimet, nehogy véletlenül felsértsem akárki óriás önérzetét. Minél inkább akárki, annál inkább óriás.

„Csinálj olyat, hogy dicsérnek érte”: dúdolgatom mosolyogva a 47-esen. Egyszer majd megszámolom, hány helyről rúgtak ki. De hát bomolni jó, számolni szomorúság.

Mennem kell a díjátadóra. Díjat kapni jó. Én is kaptam egyet márciusban, csak elfelejtették átadni a cselédek.

Megyek az Andrássyn, az Operánál félre kell húzódnom, mert elsüvít mellettem Fluor Tomi, nyomában szingli hordák. Valamiért hiszek Fluorban, gondolom, ez kölcsönös.

Mozgólépcsőkön jutok fel a bálterembe, ahol három Szépíró Díj cserél gazdát. Érmet kap a legrégebben született fiatal író (Garaczi László – piros felsőben), a didergő Öreg király (Marno János – fehér ingben) és a Kosztolányi-kutató (Veres András – Desirés csokornyakkendőben). Csak a zene hiányzik, a gongszó, meg a PomPom-lányok. Igazából se rakendroll, se glamour. Se lufi, se zenekar, se egy kokós színész. Nem nagyon tudunk mi örülni. Mindig csak a frusztra. Meg a veremásás. Meg a szopás. És a gyűlölet, ha úgy van, és általában úgy van.

Aztán „ünnepi fogadás” a PIM-ben, a 82. könyvhét megnyitója, meg minden. Nem értem, mi ez, mert mindenki teli szájjal beszél.

Fapofák, főpofák, jópofák, kispofák, nagypofák. Egy-kettőt szívesen igazoltatnék. Szóval minden fantasztikus és mindenki nagyszerű, ahogy Oscar-díjas, ősz ügynökünk szokta volt mondani.

2 Arc énekelte: „Kifejti a véleményét minden abortuszmaradék”. Én azt tanultam, akkor szólj, ha kérdeznek. De akkor sem muszáj. Na mindegy, szóra sem érdemes.

Félrevonulok Nyulával: egy szomorú emberről mesél, aki disznóhúsból készít vaginákat, s ezzel még Dunajcsik „FájóPárizs” Mátyást is megihlette. Aztán szóba hozom Tar Sándor Szürke galambját, ezt a misztikus nonszenszt, azt a mesés vádbeszédet, ezt a bűbájjal kivert fantasyt, ezt a libabőrt. Szóval tudjátok, amivel, végre egy közhely: „megelőzte a korát”. Nem is bocsátották meg neki.

Hazafelé felhív anya (született: 1948), aki egyszerre hasonlít Ruttkai Évára és Básti Julira (apám meg Krokodil Dundeera). Még nem bírom neki elmondani, hogy megúsztunk egy lakástüzet. Füstölgött-parázslott hétfő éjszaka a kapcsolótábla, meg a vezeték. Ha nem jön ki rögtön egy nonsztop villanyos, most nem blogolgatnék itt glaszékesztyűben. Előtte kábé egy héttel mellettem (10 méter) csaptak el egy motorost az Andor utcánál.

Anya meg darabokra törte a bal csuklóját, műtötték is, de most is derűs. Ő ilyen. A pszichopatákkal is a gyógypedagógus alázatával beszél. A gonoszokért is imádkozik. Erről beugrik Sós Mari (született: 1948), aki már nincs. Hátrahajtom a fejem, így fújom felé a füstöt. Elég volt mára.